Alapítás

„Verőfényes tavaszi nap volt. A diákok 1916-ot írtak. A nap ragyogott az égen, mint a katona attiláján a fényesre tisztított sárgarézpityke. A természet akkor újhodott és olyan volt, mint egy feslő rózsabokor. Minden rügyezett, nyílott, lombosodott. A kis méhecskék döngicsélve repültek a frissen nyílt tavaszi virágokra. Az öreg Mecsek fái boldogan nyitogatták zöld lombos ernyőiket és a lombok közt a kis madarak örvendezve csicseregték tavaszt dicsérő dalaikat…

Az erdei úton egy cisztercita jött sétáló lépésekkel. Barna arcú, jóságos szemű fiatalembernek látszott. Gyönyörködve nézte az újjászülető, lombosodó erdőt, tele tüdővel szívta a balzsamos tavaszi levegőt. Sétált. Amint lassan tovamegy az úton, hirtelen megcsörren az utat övező bokor, s őt majdnem feldöntve, sebes szaladással két kis diák robog elő. Amint meglátják a tanárt, ijedten megállnak. A fiatal tanár meglepve a hirtelen megjelenéstől és lökéstől, kissé bosszankodva szól a két meghökkent diákra:

- Mi az? Mi lelt benneteket?

A két kis fiú futástól eltikkadt hangon köszönt: Laudetur Jesus Christus! A tanár megismerte a két gimnazistát.

- Te vagy az Filippi? Hát mit kerestek ti erre?

- Inni megyünk tanár úr kérem.

- Inni? Kérdi már barátságosabb hangon a tanár úr. És honnan jöttök?

- Itt vagyunk nem messze a fiukkal.

- Cserkészesdit játszunk - teszi hozzá a másik fiú még mindig kissé lihegve a futástól.

- Cserkészesdit? - Erre a szóra csudálkozóra válik a tanár úr arca.

- Igen - feleli az előbbi kis diák. Tessék csak megnézni a táborunkat…”

A világháború közepén járunk, a pécsi ciszterci főgimnáziumban mégis csendesek voltak a mindennapok. Szerencsére a háború zajai ide nem hatoltak be. A diákok szabadideje kötetlen volt és sokan szükségét érezték egy közösségnek, mely jó időtöltést biztosít a diákok számára. Így érezte ezt Rihmer László, iskolánk ekkor második osztályos tanulója is, aki megismerkedett a cserkészettel, ami éppen ekkor bontogatta szárnyait Magyarországon. Néhány osztálytársával el is határozták, hogy ők mindenáron cserkészek lesznek. Többször tartottak is őrsi foglalkozásokat, sokszor a szabadban. Így tették ezt 1916. április 14-én is. Ekkor találkoztak, a fent említett cisztercitával, Baumgartner Alán szerzetessel, aki vallástan tanár volt. Látva a fiuk buzgóságát és elkötelezettségét, ő maga is kedvet kapott. Április 17-én ő is csatlakozik a fiúkhoz és túrázni mentek a Kantavári forráshoz, ahol kikiáltják őt parancsnokukká.

Ezzel megszületett a P.C.F. 47-es számú Szent László király cserkészcsapat. Bár ekkor még sem számmal sem névvel nem rendelkezett, de a lényege ugyanez volt, mint ma. Teltek az évek, a csapat egyre több tagot számolt és virágzott a mozgalom. Eltelt száz év. Ez alatt az idő alatt rengeteg megpróbáltatáson ment végig a csapat. Mikor megtiltották a működését, mindig voltak olyanok, kik szembeszállva az elnyomással, vállalva a következményeket, veszélyeket mégis folytatták. Felmerül bennünk a kérdés. - Miért csinálták? - Pusztán vakmerőségből? Meggondolatlanságból? Nem!

Önzetlenségből tették. Megtapasztalták a cserkészet minden örömét, csodáját és azt mondták: ennek a mozgalomnak tovább kell élnie! Nem magukért, hanem a jövőért. És ezzel az önzetlenséggel tudott a cserkészet átvészelni egy több mint negyven éves betiltást és minden viszontagságot, mely érte.

1916. 04. 17.

Kovács Mátyás st.

Parancsnokság

Centenárium

2016. április 14. csütörtök délután… Sokaknak csak egy átlagos, szürke hétköznap. Azonban a 47-es szívekben ez a nap „A nap”. Pontosan 100 évvel ezelőtt ekkor találkoztak a Pécsi Ciszterci Főgimnázium II. osztályos diákjai Dr. Baumgartner Alán ciszterci szerzetes atyával a Mecsekben, ahol elhatározták, hogy cserkészek lesznek, majd 3 nap múlva megalapították a 47-es csapatot a Kantavári forrásnál.

E dicső nap eseményeire emlékezve tettünk kirándulást (szám szerint 12-en) a Kis-réten át a Kantavári forráshoz. Gyülekezés az iskola portáján, egy kis étel beszerzés, aztán irány a hegy! Amikor elindultunk, az idő még viszonylag hű maradt napokkal ezelőtti énjéhez, azonban félút körül az esőfelhők megadták magukat és elkezdték ontani magukból az esőt. Nekünk azonban ez csak még több kedvet adott a túrázáshoz és egy kis játékhoz.

A Kis-rétre érve játszottunk néhány játékot, ami az eső hatására egy erdei rétnek álcázott jégkorcsolya-pályán maradandó élményt alkotott. A pihenőt elhagyva nemsokára megérkeztünk ahhoz a bizonyos forráshoz. Itt egy batyus jellegű étkezést követően elhatároztuk, hogy egy csoportképet készítünk a történelmi helyen a történelmi pillanatról. Hosszas próbálkozás után végre sikerült egy képet csinálni, amin mindenki komoly.

Majd az itt eltöltött idő után lassan elindultunk hazafelé. Időközben besötétedett, ami nem is volt baj, hiszen a Tettye fölé érve fantasztikus kilátás fogadott minket az éjszakai város fényeivel. Az itt eltöltött kis idő alatt úgy gondolom mindenki átérezhette, hogy milyen jó érzés egy közösséghez tartozni; valamint, hogy milyen sokat köszönhetünk azoknak a bizonyos fiúknak, az atyának és legfőképpen a Jóistennek, hogy létrejöhetett ez a csapat.

2016. 04. 17.

Dukai Bálint őv.

2016. április 14-én a centenáriumi ünnepség után a csapat egy része elment kirándulni a Kantavári forráshoz. Azért erre a helyre menetünk, mert itt alakult meg 1916. április 17-én a csapatunk.

A túra előtt egy egész szimatszatyrot telepakoltunk a fogadásról maradt étellel. Nagyjából fél ötkor indultunk tizenketten. Egy szimpatikus csúszdánál pár vállalkozó szellemű csapattag csúszott párat. Menet közben elkezdet esni az eső ezt kihasználva brit bulldogoztunk és asszonyverősöztünk egyet, amely során többen elestünk, én nekem is sikerült egyet esnem és két métert csúsznom. A játék végére az eső is elállt. A következő pihenőnél egy új játékot próbáltunk ki, ennek a játéknak a nevében még nem egyeztünk meg, de nekem a „kaszás bögre” elnevezés tetszik a legjobban.

Mikor megérkeztünk a forráshoz eljátszottuk Alán atya találkozását a ciszter diákokkal. Utána a forrásnál ettünk és ittunk. Majd jött a fényképek készítése, melyekért meg kellet szenvednünk, hol az önuralmunkkal hol az erőnkkel. Visszaúton sokat énekeltünk, többek között az egész István a király rockoperát. Kincső tanított egy új csatakiáltást, melyről megbeszéltük, hogy a szövegét nem foglaljuk írásba.

Mielőtt leértünk volna a városba megálltunk egy helyen, ahol nagyon jó kilátás volt a városra, itt mindannyian transzszerű állapotba kerültünk. Azt a csúszdát melyen oda úton csak páran csúsztak, azon visszafelé sorozatban csúsztunk le.

Este negyed tízkor értünk vissza a gimnáziumba, mindannyian egy nagyszerű napot tudhatunk magunk mögött, amire egy életen át emlékezni fogunk.

2016. 04. 17.

Szabó Dániel